Hibáztam

Hibáztam. Sokat. Sokszor.

Amikor jelezte valaki, dühösen reagáltam. “Nehogymár te mondd meg! Nem is úgy van! Igenis NEKEM van igazam!”-esetleg kerestem a saját állításomat alátámasztó bizonyítékokat. (Mindenre találunk bizonyítékot, és az ellenkezőjére is. Csak nem mindegy, hogy mi a forrás…)

 Dühös voltam az ismerősre, aki kedvesen szólt, és a gyerekeimre is, ha megkérdőjeleztek valamit.

 Rá kellett jönnöm, hogy a dühöm abból fakadt, hogy betalált a dolog.  És egyszerűbb volt dühösnek lenni, mint beismerni, hogy hibáztam, és felelősséget vállalni ezekért… (persze, amikor a férjem viselkedett így, rajta ezt azonnal észrevettem… )

 (Egyszer egy bába előadást tartott a szülésznőknek az aranyóra fontosságáról. Hogy nem kell lecsutakolni a babákat, felöltöztetni, és fontos a késleltetett köldökzsinór ellátás. A szülésznők döbbenettel hallgatták, majd csorogni kezdett a könnyük… “akkor eddig rosszul csináltuk? Bántottuk a babákat?”-és megszakadt a szívük. Majd az új tudás birtokában már máshogy folytatták a munkájukat)

 Az első gyereknek 2008-ban megvettük a Baby Bjorn hordozót. Miért azt? Hehe… Mert Angelina Jolie is azt használta, és biztos nem téved!  Mikor szóltak az ismerősök, hogy nem kéne kifelé hordozni, és amúgy sem ez a legideálisabb a babának, dühös lettem. Hát Angelina Jolie-nak is jó! Nehogymár nekünk ne legyen!

 Aztán valamikor bejutott a fejembe a jó információ, és lecseréltük a (rohadtdrága…) hurcit. Amit aztán nem volt pofám eladni, mert egy kisbabával sem akartam kitolni…

 A másodiknak már rugalmas kendője volt…

 Hibáztam, amikor elhittem, hogy a férjem “visszaküld”, ha nincs tipptopp rend. Ő SOHA nem mondott ilyet, csak a hangok a fejemben. Valójában a káoszban is szeret.

 Hibáztam, amikor ragaszkodtam hozzá, hogy csak együtt ebédelhetek a gyerekekkel, így éhesmérgesen próbáltam letolni az ovikört a 2 évessel, mikor mentünk a 4 évesért. Senki nem várta ezt el tőlem valójában, csak a hangok a fejemben.

 Hibáztam, amikor dühös voltam a lányomra kreatívkodás közben, mert folyton azt kérdezgette, hogy “nem lehetne máshogy?”. NEM. Miért nem? Mert én AZT MONDTAM.  Aztán megtanultam tőle, hogy neki van igaza, és igenis vizsgáljuk felül a szabályokat. Lehet zöld az emberke feje, és lehet rá 3-4-5 szemet rajzolni. Lehet névnapra tortát sütni. Vagy egy kedd délután. Lehet oviba menni ünneplőruhában. (Amit úgyis csak kinőne a következő alkalomra…)

 Hibáztam, amikor a saját fáradtságom, dühöm, éhségem, frusztráltságom, tehetetlenségem (hozott mintám) üvöltött-fröcsögött a számból, rá a gyerekeimre. Eszembe sem jutott, hogy lehetne máshogy.

 Hibáztam, amikor a 2 évesem mellől elmenekültem, mert annyira elegem volt a szoptatásból. Mikor 12 évvel később (!!) először hallottam a szoptatási averzióról, zokogtam, hogy hát ezt miért nem tudtam? Lehetett volna máshogy is kezelnem az elválasztást… A fiam arca örökre a lelkembe égett, mikor egy hét után hazajöttem, és rám nézett, majd hátat fordított…

 Hibáztam, amikor a kamaszomnak azt mondtam, hogy “ezek nem is igazi problémák”, mikor végre meg akart nyílni nekem. És még csak nem is emlékszem rá, hogy ezt mondtam neki… Valószínűleg éppen valami teljesen másban voltam, és nem figyeltem rá. Évekkel később megbeszéltük, kibeszéltük, átbeszéltük. De örökre bántani fog…

 Rengeteget hibáztam. Próbálom megbocsátani magamnak, hogy nem tudtam azokat, amiket nem tudtam… De nem mindig megy.

 Nem ítélkezésből, nyomasztásból írom a posztokat. Hanem azért, hogy látható legyen, hogy lehet máshogy. Hogy más ne kövesse el ezeket a hibákat, amiket én. Lesznek helyette más hibák… Csak az nem hibázik, aki nem dolgozik…

 A szabályokat érdemes felülvizsgálni. Persze vannak fontosak, pl nem dugdosunk semmit a konnektorba, nem szaladunk az úttest felé, megállunk az út szélén, nem vágjuk hozzá a tesónkhoz a fakockát. (Helló tesóm  nálunk az ablaküveg bánta, mert elugrottam )

 De az, hogy úszószemüvegben akar menni oviba, nem árt senkinek. Az se, ha a közösen dekorált mézeskalács nem nyeri meg az iparművészeti fődíjat. Az se, ha máshogy rajzol valamit, mint ahogy MI elvárnánk. Az se, ha a FIAM körömlakkot kér. Az se, ha 10 évesen még mindig műzlistálkából, teáskanállal akarja enni a levest…

Sürgősségi császárral születtem, besárgultam, az első 2-3 hetemben valószínűleg többet voltam inkubátorban, kórházban, mint a szüleim karjában. 18 éve élünk Németországban, három gyerekünk született itt, a férjem a két nagy kiskorában rengeteget utazott. Volt baby blues-om, gyermekágyi depresszióm, szoptatási averzióm, ismerem a társas magányt, és nem tudok kérni…

 Mi segített volna? Ha észreveszem, hogy mik az irracionális, és elképzelt elvárások, és mik a valódiak. Hogy hol vagyok ÉN, milyen vagyok valójában, és mik azok a szerepek, amiket csak felvettem, és teljesen ellentmond az igazi énemnek. Ha felismertem volna a saját igényeimet, szükségleteimet, és merek segítséget kérni.

 Megint csak Lego-Batmant tudom idézni: “Hogyan lesz a világ jobb hely? Vizsgáld meg magad, és legyél jobb fej!”

 A felelősségvállalás nagyon fájdalmas, beismerni a hibáinkat pocsék. De tényleg ez visz előre…

 Ha szívesen beszélgetnél ezekről, ha szeretnéd megtalálni önmagad, felülvizsgálni a szabályokat, keress bátran. Sokszor már az segít, ha valaki ítélkezés nélkül végighallgat. (A 30 perces ismerkedő beszélgetés kötelezettségektől mentes, és ingyenes)

 A zárt csoportomban is mesélhetsz. Viszont nincs lehetőség név nélkül posztolni, kommentelni, mert hiszek a felelősségvállalásban.

 Kísérlek, és nem vezetlek.

(16 éve a szekrény belsejében van a manóka, amit a lányom ragasztott. Emlékeztet a tanítására: “nem lehetne máshogy?”. De  ragaszthatsz hajat is a bogyókból, amiket én ORR-nak szántam )

A képen egy piros papírból kivágott kör van, amire mozgó műanyag szemeket, pompon orrot, és pomponból készült hajat ragasztott az akkor 3 éves lányom