Alvástréning, felnőtteknek?

Képzeld el, hogy pocsék napod volt, és az ágyon fekve zokogsz… Mire vágysz a párodtól, a szerelmedtől? (Én személy szerint egy hatalmas ölelésre, és egy vállra, ahol kibőghetem magam… )

 Képzeld el, hogy a kedvesed, a mindened, a támaszod megáll az ajtóban, és az óráját figyeli… “még 5 perc, és odamegyek”, “tanuld már meg megnyugtatni magad…”, “hálás leszel később, amiért most nem ölellek meg. Még elkényeztetnélek ”. Esetleg elindít egy playlistet, hogy megnyugodj, majd kimegy. Vagy ad neked egy plüssmacit, hogy öleld meg.

 Abszurd, igaz?

Hallottad már az “alvástréning” kifejezést?

Elmesélem, mi is az…

Az alvástréninget onnan ismered fel, hogy azt ígéri max pár hét, és aludni fog a babád. Ami igaz is. Csakhogy mindezt úgy lehet elérni, hogy a baba igényeire fittyet hányunk. Igen, az is fittyet hányás, ha csak a kiságyban megpaskoljuk a popóját, amikor sír, amikor szigorúan iksz perc után megyünk be, amikor messzebbről csitítgatjuk. Szelíd módszernek tűnik, de valójában azt tanítjuk ezzel, hogy “nem érdekel a szükségleted, nem azt adom, amire szükséged van, hanem ami nekem jó”. Nagyon szélsőséges esetben a hányásig sírni hagyás is alvástréning…

 Fájdalmas tény: az árvaházban nem sírnak a babák. Megtanulták, hogy felesleges…

 Akik azt mondják, hogy “így is felnőttem/felnőtt a gyerekem, és semmi baja nem lett”: majdnem az egész generációnk így nőtt fel.

És most itt vagyunk, nem tudjuk kifejezni a szükségleteinket, nem tudunk segítséget kérni, nem tudjuk meghúzni a határainkat. Az első tapasztalásunk sokunknak az, hogy “sírj csak, majd megtanulsz elaludni, oldd meg egyedül”. És emiatt belepusztulunk a mindennapokba, mi magunk is alig tudjuk, hogy mi hiányzik, de valami nem jó. Társas magány, elhagyatottságérzet… nem tudunk segítséget kérni, de elfogadni se nagyon. Véleményem szerint ez sokunk babakorából indul, amikor az alvástréning volt az elfogadott.

 Gyors a “siker”, ez tény. De mi az ára?

 Hogy mire van szüksége a babának? Anyára, testközelségre, biztonságra. A kb 50 perces alvásciklus normális. Megébred, csekkolja a környezetét, nincs vadállat, anya megvan, esetleg cicit kér, és szundi. Hosszú hónapok, évek, mire az idegrendszer alkalmas lesz arra, hogy ilyenkor magától elaludjon.

 Illetve az alvást rengeteg dolog befolyásolja, ahogy a babák hangulatát is. Az is lehet, hogy a nyüglődés sima ventilláció, sok volt az inger, és kiadja magából. Ilyenkor semmi másra nincs szüksége, csak arra, hogy megtartsa valaki ebben a szar helyzetben. “Itt vagyok, tudom, hogy nehéz, de szeretlek, veled vagyok”-ennyi pont elég lehet

 A megértés sokat segít. Segít, ha tudod, hogy ami veletek történik, az normális. Igen, vannak babák, akik este 8-tól reggelig alszanak. De naaaaagyon kevesen...  Valahogy azokat az információkat jobban észrevesszük, amik bántanak…  minden “jól” alvó babára jut kb száz (ezer?! ), aki 50 percenként megébred, vagy este később alszik el, vagy egyéb módon “nem felel meg” a felnőttek (irreális) elvárásainak. Nem vagy egyedül!

 (Ha esetleg magadra ismertél, és te is nehezen tudsz kérni, vagy a saját szükségleteidet felismerni, kommunikálni, segíthetek.  Általában semmi helyrehozhatatlan nem történik, ha nem ideális valaki babakora, csak később több munkát igényelhet. Az első lépés a felismerés, a második a segítségkérés. Segítséget kaphatsz könyvekből is, de ha inkább beszélgetnél valakivel, itt vagyok, írj bátran)

Kísérlek, és nem vezetlek

 Ha felnőttként abszurdnak tartjuk, hogy a párunk az ajtóban kivárja az 5 percet, playlistet kapcsol, majd kimegy, akkor miért gondoljuk, hogy egy tehetetlen babának ez jó?

A képen a nő az ágyon ülve sír, miközben a férfi az ajtóban áll, és azt mondja: "csak 5 perc múlva megyek be hozzád!", "Most még nem simogathatlak, mert elrontom a folyamatot"