A kisbabák nem tudnak beszélni, ezt ugye tudjuk. 😅 Az egyetlen mód, ahogy ki tudják fejezni magukat, ha valamire szükségük van, az a sírás. Sírnak, ha éhesek, szomjasak, melegük van, fáznak, félnek, túl sok a zaj, túl sok az inger, ha egyedül vannak, ha ölelésre vágynak, ha fogalmuk sincs, hogy most mi is van, hisz nemrég még egy nyugis, meleg, sötét, csendes helyen éltek, most meg minden új, és ijesztő. Elég sok gondjuk van, az aprócska méretük ellenére. Amit egyedül nem tudnak megoldani, ezért segítséget kérnek.
Ha ilyenkor reagál valaki a segítségkérésükre, felveszik, beszélnek hozzá, megölelik, mellel kínálják, akkor lassan lassan megtanulják, hogy van kire számítani, nincsenek egyedül. (Tényleg lassan. Nem napokról, hanem évekről beszélek…) Megtanulják, hogy kifejezhetik az érzelmeiket, a szükségleteiket, szabad félni, magányosnak lenni, és emiatt “szólni”, VAN segítség, van megoldás.
Ha ilyenkor rendszeresen senki sem reagál, akkor is tanulnak. Azt, hogy senkit nem érdekel az, hogy valami nem jó nekik, oldják meg. És megoldják. Rettegve, magányosan, csendben maradnak, hisz úgysem segít senki. Ehhez nem kellenek évek, pár nap, pár hét is elegendő lehet ahhoz, hogy csendben maradjanak. Az árvaházakban nem sírnak a babák. Megtanulták, hogy nincs arra idő, hogy kielégítsék a magasabb rendű szükségleteiket, kapnak időre enni, tiszta pelenka, tiszta ruha, és ennyi.
Ezeknek a korai tapasztalatoknak hosszú távú, élethosszig tartó hatásaik vannak. Meggyőződésem, hogy a mostani kb 30+-os korosztály nagy része azért nem tudja az érzelmeit megélni, és nem tud segítséget kérni, inkább beleszakad a teendőkbe, mert amikor ők voltak kisbabák az volt az ajánlás, hogy hagyják sírni a babát, “erősödik a tüdeje”, “ő az új a családban, neki kell beilleszkednie”, “ne vedd fel, elkényezteted”, “ne szoptasd már megint, most evett”, “a gyereknek a saját szobájában, a saját ágyában a helye”…
Ez a kör megtörhető. Létrehozható egy empatikusabb, érzékenyebb, segítőkészebb társadalom, ahol az emberek mernek segítséget kérni, merik elfogadni a segítséget. Az első lépés az, hogy nem hagyjuk sírni a kisbabákat, nem hagyjuk őket magukra. Már pici korban megtanítjuk nekik, hogy nincsenek egyedül. ❤️
(A “sírni hagyás” alatt NEM azt értem, amikor elszaladsz a mosdóba, a kicsi üvölt, te meg kiabálsz ki neki, hogy “mindjárt megyek”, majd felveszed, és biztosítod róla, hogy ott vagy neki ☺️ semmi baja nem lesz attól, ha néha néha a saját szükségleteidet is kielégíted 😅 a “sírni hagyás” az, amikor ez rendszeresen előfordul, amikor azt az üzenetet kapja a kicsi, hogy minden más fontos, csak ő nem…)
Az “alvástréning”-et is muszáj megemlítenem. Amikor a kicsi sír, de nem veszik fel, csak messziről beszélnek hozzá, vagy amikor egyes könyvek hatására megadott ideig hagyják sírni, és csak utána mennek be a szobájába. Ilyenkor is azt az üzenetet kapja a baba, hogy nem számítanak az igényei, a szükségletei. Hiába vágyik ölelésre, biztonságra, mellre, a felnőttek eldöntötték, hogy neki aludnia KELL, nincs ölelés, nincs mell, “tanuljon meg aludni”. Aludni fog. De nem azt tanulja meg, hogy hogyan tud elaludni (valójában kb 6 éves korra fejlődik csak ki ez a tudás…), hanem azt, hogy nem számít, hogy mit szeretne, mire vágyik… az alvástréningek betörik a babákat.
Igen, tudom, a kisbabás lét nagyon fárasztó, a válaszkész nevelés meg főleg. De megéri. ❤️ Merj segítséget kérni, és fogadd el, a felajánlott segítséget! Szabad rosszul érezned magad, szabad utálni néha a helyzetet, szabad kétségbe esni, szabad dühösnek lenni, és szabad kérni! Szabad megtörni a generációs örökségeinket…
…és nem a felmenőink hibája, hogy abban az időben rossz információk alapján hoztak döntéseket ❤️Biztos vagyok benne, hogy a legtöbben a lehetőségeikhez, és a tudásukhoz képest a legjobbat akarták a kisbabájuknak ❤️ Változnak az idők, fejlődik a tudomány, ami tegnap helyes volt, lehet, hogy holnap már nem lesz az.
(Érdekesség: a fenti idézőjeles mondatok, (pl “a babának külön szobában, külön ágyban van a helye”, “ne vedd fel, elkényezteted”) egy náci érdekeltségű hölgy gyereknevelési könyvéből terjedtek el világszerte. A cél akkor az volt, hogy olyan embereket neveljenek, akik nem kötődnek senkihez, így jó katona válik belőlük. Ma, a XXI. században, már többnyire nem ez a cél, ha gyereknevelésről van szó ☺️)
Ha szívesen beszélgetnél arról, hogy mit is akar egy újszülött, milyenek az első napok, hetek, hónapok az új jövevénnyel, keress bátran ☺️
(Fotó:pixabay)
Comments