Bezzegazénidőmben

“Ezek a mai nők, azt se tudják jódolgukban, hogy mire panaszkodjanak… Bezzegazénidőmben!”

Milyen volt ez a “bezzegazénidőm”? A most 50-60-70 évesek idejében? Akik 30-40-50 éve voltak friss anyák?

Igen, többnyire kézzel, tárcsás mosógéppel, külön centrifugával kellett mosni a textil pelenkát. Az öcsém 1990-ben született, 35 éve, neki már néha-néha volt eldobható pelusa.

Mi volt a jellemző a gyereknevelésre? A tekintélyelvűség. (Még mielőtt: NEM mindenhol. De többnyire…) A gyerek maradjon csendben, ne beszéljen, csak ha kérdezik, ne szóljon bele a felnőttek dolgába, ne kíváncsiskodjon, legfőképpen csináljon úgy, mintha nem is létezne. Az erre való kondícionálás gyakorlatilag a születéssel kezdődött, kengyelbe a láb, irányított kitolás, szeparált kisbabák, akik szigorúan 3 óránként láthatták az anyukájukat, szigorúan órára szoptatták őket. Ennek eredményeképpen kevés kisbaba szopizott igény szerint, hosszan.

Ha lehetőség volt rá, mindenképpen kellett az újszülöttnek a külön, saját szoba, néhány nap alatt “megtanulja”, hogy hogyan kell átaludni az éjszakát, csak a tüdeje erősödik…

Közben az anyák persze vitték a háztartást, mert az asszonynak a konyhában a helye, ugye. Munkahely, gyereknevelés, háztartás, a férj kiszolgálása… Kérdés nélkül tették, mert mindenhonnan ez az elvárás jött feléjük. A nő nem ér semmit férj, gyerek, rendezett háztartás nélkül.

Eszükbe se jutott sokáig, hogy ezt lehetne máshogy is. Hisz ezt csinálta az ő anyjuk, és a nagyanyjuk is, szó nélkül, élethosszig.

A II. Világháború idején egy tüdőgyógyász hölgy írt egy gyereknevelési könyvet, aminek a célja az volt, hogy jó pártkatonákat neveljenek a gyerekekből. Biztonságos kötődéstől mentes, parancsvégrehajtókat. Ez a könyv terjedt el aztán Európában, és ezt tekintették a szentírásnak. Ebben szerepel, hogy a babát minél távolabbi szobába kell helyezni, a saját ágyába, és csak nagyon rövid ideig lehet karban tartani, nehogy elkényeztessék… (=nehogy kialakuljon  a biztonságos kötődés, ami megzavarja a feltétel nélküli parancsteljesítést…). Időre etetés, szeparáció, “erősödő tüdő”, MIND ebből a könyvből származik…

Bár már 1958-ban publikálta Harlow a szőranya-drótanya kísérletének az eredményét (ami arról szólt, hogy a kismajmok választhattak a puha, szőrrel borított “pótanya”, és a rideg, de cumisüvegből táplálékot adó drótanya között. A kismajmok sokkal több időt töltöttek a szőranyával, és csak az ételért mentek a drótanyához, majd visszabújtak a szőranyához…), Magyarországon csak 20-30 évvel később került be a köztudatba, hogy a babáknak fontosabb a szeretetteljes ölelés, mint az étel.

Bár a WHO 1989-ben már ajánlatot tett arra, hogy a babáknak jobb, ha a születésük után 0-24-ben az anyukájuk mellett vannak (rooming-in), Magyarországon csak a 2010-es években valósult ez meg mindenhol…

Ezek szerint minimum 20-30 év kell ahhoz, hogy a jógyakorlatok beépüljenek a mindennapokba…

Ma már tudjuk, hogy mit tanultak azok a kisbabák a “bezzegamiidőnkben”… Azzal, hogy “megtanították” nekik, hogy sírva aludjanak el, megtanulták, hogy nem számíthatnak senkire. Nem fog jönni senki. Ezáltal most, felnőttként nem mernek segítséget kérni, inkább belepusztulnak a feladatba…

A tekintélyelvűséggel megtanulták, hogy leuralhatóak, és az ő véleményük, akaratuk, vágyuk, szükségletük nem számít. Orvos? Főnök? Ő a “nagyobb” csak neki lehet igaza…

Ma már nem ezt akarjuk a gyerekeinknek megtanítani. Többnyire azt szeretnénk, ha ki tudnának állni magukért, ha tudnák, hogy a szüleikre bármikor számíthatnak. Szeretnénk, ha ők már elmondhatnák a véleményüket, ha lehetnének kíváncsiak, és új dolgokat kipróbálók. Szeretnénk megadni mindazt, amire vágytunk… (És amire amúgy az előző generációk is vágytak, csak nem tudták, hogy vágyhatnak erre… Mert minden kisbaba úgy születik, hogy vágyik a szülőjére, az anyukája közelségére, a feltétel nélküli szeretetre, elfogadásra, és arra, hogy segítsenek kielégíteni a szükségleteiket…)

Természetesen ezzel is át lehet esni a ló túloldalára. Valahogy az arany középutat kéne megtalálni, ahol a gyerek dönthet (pl, hogy a kék vagy a piros pólót veszi-e ma fel? Nem az ÖSSZES közül választhat, hanem a számunkra is elfogadható 2-3 darabból), de vannak határok is.

És igen, a “bezzegazénidőmben” is nehéz volt anyának lenni. Most is az. Lehet, hogy több gép van a segítségünkre, de az elvárás is több. A segítség meg minimális…

Boldog anya, boldog baba. Boldog babából kiegyensúlyozottabb, empatikusabb felnőtt lesz, és tádáááám! Máris szebb hely lesz a világ… Hogy indul mindez? Úgy, hogy támogatjuk az anyákat… Megértjük őket, és nem dörgöljük az orruk alá, hogy nekünk is nehéz volt, ez ezzel jár, ha nekem rossz volt, neked is legyen az, te akartál gyereket. Törjük meg a hozott mintákat, és inkább mondjuk azt: “nekem is nehéz volt… Tudok valahogy segíteni neked?”

Ha a poszt megmozgatott, és szívesen beszélgetnél velem, írj privát üzenetet itt, vagy Messengeren, hogy megbeszéljük az első, 30 perces, ingyenes, kötelezettségektől mentes konzultáció időpontját.

Kísérlek, és nem vezetlek.